Pillangószárnyfestékpor

Hegymenet

noreply@blogger.com (Milaba) — Tue, 06 Apr 2010 11:49:00 +0000

Lépkedek a hóban, de elmém virágok porozzák.
Névtelen emberöltők sírnak bennem, hol mosolyognak a hullák.
Elmémben egyszer sem született gondolat, mi sajátom lett volna.
Ha mégis ebben bízom, mindig kanálisba rohan a csorda.

2010 és tovább...

noreply@blogger.com (Milaba) — Wed, 10 Feb 2010 11:36:00 +0000

Vérhajtó szívűek,
szépet maguknak adnak.
Dunyhává fércelik a Tant,
így hajtják álomra fejüket.

Internet-buddhák ontják a hírt,
hogy megvilágosodhatsz.
Szemfedővé szövik a Tant,
nehogy por érje szemüket.

Fügefám az udvaron épp halódik a hóban,
eltemettem lábát, nehogy elrohanjon.
Szépebb világot lódítunk magunknak,
ám a Tan Anyja csókolja lábnyomunkat.

Kell egy kis lazítás!

noreply@blogger.com (Milaba) — Mon, 07 Dec 2009 13:25:00 +0000

Csak egy szó: "kell". Feltételez egy életérzést, egy alanyt és egy tárgyat, vagy cselekvést. Nézzük csak:
"Megyek, mert le kell mosnom az autót. Oké, nekem meg addig főznöm "kell"." "Be "kell" vennem a gyógyszert, mert az segít." "Végre csend van, most "kell" meditálnom." Meg "kell", hogy ismerkedjek azzal a spirituális tanítással!" Mostantól már végre szabadnak "kell" lennem!

Gondolom, eszedbe jut pár példa a saját életedből is! Gondolj olyat, amiben nincs "kell". Olyan legyen, amibe nincs beleszőve pl. ilyen érzés se: "ezt még elolvasom".

Valahogy ez így alakul ki: (az "olvasás" példánál maradva)
Először: Olvasnom "kell"!
Azután: Na ezt még elolvasom!
Végül: Olvasok.

Szóval, valahogy így alakul. Amikor belefeledkezetten "olvasok" már nincs semmi amivel kényszeríthetném magam. Vagy mégis? Hová tűnt a kényszerítő hatás, amivel nekiálltam? Eltűnt? Sajna nem. Általában kitart végig. Ritka, amikor "csak úgy" eloldódik.

Tapasztald meg magad is. Most, hogy ezt olvasod, mennyire vagy a saját-, a családod-, az ismerőseid- és a társadalmi helyzeted kötelmei alatt? Figyeld meg a vállaidat mennyire húztad fel, és figyeld meg a hátadban a feszültséget e-miatt. Bátran. Senki sem lát.

Ha van kedved, végy egy nagy levegőt, és ahogy lassan kilélegzel: úgy oldódnak a kötelmeid. Lélegezz mélyet és figyelj. Csináld meg párszor ha jól esik. Akár meg is mozgathatod ahol feszült vagy.Honnét ez a feszültség? Ez akkor alakul ki, amikor valamit ugyan meg akarsz tenni, de hagyod, hogy a kényszerítő - "kell" - szó indítsa el a cselekedeteidet. Aztán csodálkozol, hogy a tested megpróbálja a tudtodra adni: NEM JÓ A "KELL!"

Kipróbálod hosszabb távon? Döntened sem "kell" azonnal. Ne kapkodj! Hagyj időt magadnak! Kívánom, hogy amikor a legjobb kedved lesz, amikor egy igazán jót nevettél, akkor jusson eszedbe:

"Akkor kezdődik, amikor rájössz: NEM KELL!"

ki bújt, ki nem

noreply@blogger.com (Milaba) — Tue, 10 Nov 2009 22:44:00 +0000

Emlékszel gyermekkorodban hogyan bújócskáztatok?

Valakik elbújtak, valaki számolt, miközben megleste a többiek hová bújnak.

Na, nem mindig így történt, de volt ilyen is…

Az Önvaló épp így bújik el a látó és látott kapcsolatában…

Pontosan tudjuk ki hová bújt, de izgalmas mindannyiszor megkeresni.
Ezért volna látott és azt látó?
Ugyan.
Azért, hogy mindig legyen látás…

Miért?

noreply@blogger.com (Milaba) — Sat, 07 Nov 2009 21:58:00 +0000

Azt hiszem azért élünk fordítva, önpusztítóként, mert nem bírjuk el az egyszerre igaz: nagyságunkat és kicsinységünket.

Nem tudjuk kik vagyunk, mit akarunk és mit szabad egyáltalán akarnunk? Meddig mehetünk el?

És nehéz belátni, hogy bármeddig.

Sokkal könnyebb úgy látni hogy semeddig, illetve csupán addig, ameddig szüleink anno megengedték. Neveltetésként kaptuk a hamis ént, az Egót. Értékes részeink, a bizalom alapján működő részeink "leszakadtak" és emiatt már nem maradt annyi energiánk, hogy a legfontosabbra elegendő legyen. Mi marad hát?

Örökítjük. Tönkretesszük magunkat, gyermekeinket, családunkat, barátságainkat és még a bolygónkat is. A nemtörődöm, vagy direkt károkozás - akár önmagunk ellen, mások ellen, vagy a környezetünk ellen irányul - nagy segítség abban, hogy így legalább tudjuk: létezünk.

Pontosabban: Én létezem. Ennyi az életünk, egy sikoly: ÉN!!!

Halálunkkor ez a sikoly hallik. Minden élő (ÉN) sikolya...

Ezzel kezdjük és így is fejezzük be... Gyönyörű

Hova tovább...?

noreply@blogger.com (Milaba) — Fri, 15 May 2009 06:45:00 +0000

Kicsit ferdítve mondhatjuk, hogy Buddha tana (önmaga- és önmagán keresztül a világ felfejtése) maga a tökéletes gnózis, ami vidjához vezeti az embert. Nagy értéke, hogy nem más vidjájához.

És még ezt sem tartja meg egy ellobbanás erejéig, mert valójában csak ettől lesz önmeghaladó (énképmeghaladó) az egész.

Ekkor kerül csak abba a pozícióba - egy pillanatra - amikor látja, hogy miként fordulnak egymásba a dolgok:
nemtudás, sejtés, tanulás, elengedés, tapasztalás megértés, bölcsesség-tudás, feltárulás - és minden kezdődik elölről...

De "ehhez" nem kell más vallásokat használnia, meg egyébként sem kell. És ez nem ateizmus. Nem is teizmus. Nem is buddhizmus, és még csak nem is maga a Buddha. Egyik sem. Sem ilyen, sem olyan, mert csak épp olyan lehet, amilyen Te vagy.

Pedig olyan egyszerű:

Isten nem vallásos.
A vallás segítség ezt elviselni.
Az ateista ezt sem akarja elviselni.
Mindezt Te magad játszod.

Végső- és relatív Igazság

noreply@blogger.com (Milaba) — Tue, 12 May 2009 09:26:00 +0000

Attól más a Buddha elgondolása, hogy a relatív igazságot használja meditációs praxisnak és nem az abszolút, vagy végső igazságot.

A legnagyobb tévedés a szellemi úton, ha azt szeretném elérni, ami megfogalmazhatatlan, de mégis valamilyen módon célt faragok belőle és azt abszolútnak nevezem. (pl.: buddhista vagyok és ateista; Istenhívő vagyok...)

A Buddha amiatt nem mond semmit az ezekkel kapcsolatos kérdésekre, mert tévútra vihet, természetesen a későbbi filozófiai iskolák ezt megteszik, de ettől az eredeti gondolat mögötti személyiségjegy még nem változott semmit...

Mi ez a belső kvalitás? Az ősbizalom...

Pszichológiai szempontból az abszolút csak Benned születhet meg, a gátja pedig az, hogy mennyire sérült benned az un. ősbizalom. Mennyire szükséges konkretizálni az egyébként konkretizálhatatlant. (A vallástörténetben ebből alakulnak ki a különböző Istenképek, illetve a buddhista üresség is.)

Ez utóbbi annyiban eltér a többitől, hogy az első pillanattól konzekvensen tartja magát és az abszolút valóságot nem nevezi meg, pláne nem személyesíti meg, tehát a ráadható nevek, minőségek, jelzők, magasztos személyiségképek tekintetében is pontosan tudja, hogy még ezek összessége sem fejezi ki maradéktalanul. Ebből következik a buddhizmus ürességtanításának könnyen érthetősége: amire nem mondható semmilyen jelző, vagy kifejezés, (hisz ezek nem képesek teljesen kifejezni, lefedni jelentésükkel), arra még azt a szót sem mondhatjuk, hogy üresség. Azért nem, mert az üresség kifejezés sem fedi le. Tehát, az üresség az ürességtől is (a szó jelentésétől is) üres.

Visszatérve, ha ez az ősbizalom teljessé válik bennünk egy pillanatra (amennyiben teljes lehet), akkor tapasztalható az abszolút. Ez egy pillanatnyi áttörés az árnyékszemélyiségen, a személyes tudattalanon és a kollektív tudattalanon is. Ebben a pillanatban azonban a felsoroltakból a tudatos elmébe beszűrődik sok elfojtott, feldolgozatlan, félelmekkel kötött információ, amihez a következő pillanatban viszonyt alakít ki a szatori alatt pillanatokra "kikapcsolt" énkép, a személyiség. Ezzel vége is a szatorinak.

Ennek a pillanatnak sem kell túl nagy jelentőséget tulajdonítani...

Húsvét

noreply@blogger.com (Milaba) — Sun, 26 Apr 2009 13:31:00 +0000

Abban a páratlan szerencsében van részünk, hogy Jézus és Buddha életét is ismerjük. Ismerjük tanításaikat és az emberiség több mint kétezer éves szellemi fejlődése segít minket abban, hogy megértsük a mögöttük rejtve maradó lényeget, a hús-vér embert. Húsvét után vagyunk, mely ünnep a nyugati világ legmeghatározóbb vallásának alapgondolatát próbálja láttatni. Hogy látom ezt én?

Az evangéliumokban folyamatos utalás történik arra, Jézus pontosan tudja, mi a beteljesítendő sorsa. Ha mélyebben belegondolunk a helyzetébe, akkor azonnal érthetővé válik, valójában Ő maga választotta ezt az utat akkor, mikor elfogadta a Próféták által megírt sorsát. Elfogatása pillanatáig minden perc alkalmas volt arra, hogy elforduljon sorsától, elforduljon önmagától. Mégsem tette. Azért nem, mert pontosan tudta mi a feladata.

Ő a bűnösöket jött megváltani bűnüktől, utat mutatva Isten Országába.

A megváltás a kereszten történik, amikor Jézus a bűnüktől terhes embereknek felmutatja az igazság útját.

- Atyám miért hagytál el engem?! – nyögi a kereszten.

Azzá vált ekkor, akiket megváltani jött. A kereszten a bűnös embert, a bűne alatt rogyadozó emberiséget élte és szenvedte. Ő maga belül ekkor már nem csak „A Jézus” volt, hanem az ember, a „bűnös” ember. Az ember, aki bűnösnek érzi magát. Az ember, akit bűneiért elhagy az Istene. Az ember, akinek azt tanították és aki még ma is azt tanítja nap mint nap fiának, hogy a bűneiért elfordul tőle az Isten. Azt az embert élte meg a kereszten, akivel elhitették, hogy az isteni szeretetet, bölcsességet, mértéket a pénz, a hírnév és a hatalom pótolja. Ettől szenvedett Jézus a kereszten.

Nem kevesebbet vállalt, mint hogy ezt felmutassa mindanyiunknak. A testi fájdalom mellet jobban szenvedett a kishitűségből, az embertelenségből, a megértettlenségből, a szeretetlenségből, a gondolkodás nélküliségből, a nem-tudásból gyökerező és félelmeinkben testet öltő bűnösségtudat okozta lelki szenvedéstől. Mindennek ellenére Jézus nem takargatta, nem hazudta széppé, nem csalta kellemessé azt, amitől az ember szenved. Épp ellenkezőleg: VÁLLALTA. Vállalta, hogy megmutathassa.

Meghalt egy ember, majd feltámadt. Valójában csak a félelem halt meg. A félelem attól, hogy bármi okból elveszthetjük Istent. Okafogyottá vált és elpusztult a kishitűség, az embertelenség, a megértettlenség, a szeretetlenség, a gondolkodás nélküliség, a nem-tudás.

De mi volt a megváltás, mit mondott az Atya, amit Jézuson kívül oly kevesen hallottak meg?

SOHASEM HAGYTALAK EL GYERMEKEM

Jézus példát mutatott mindenki számára, hogy sohase feledjük: nem Istenen múlik…

Mintha levél volnék

noreply@blogger.com (Milaba) — Fri, 10 Apr 2009 13:50:00 +0000

Néha úgy érzem, mintha levél volnék
egy hatalmas zsákban.
Bolygónyi levél közt préselődünk
majd’ hétmilliárdan.

Körbenézek…
Beleolvasok levelekbe,
s hagyom, hadd ragadjon
magával mélyszép kincse.

Beteg gyermeket olvasok,
ki nem érti mi a boldogság.
Éhezőt, ki megcsókol,
ha fizeted tíz falatját.

Billegve járót, kinek csontjait
emészti az idő férge.
S azt gondolom, talán egyetlen Ő,
kinek semmiben sincs vétke.

Szívből szeretett,
az igent egy életre ígérte,
de mikor társát eltemeti,
már alig emlékszik a nevére.

Elég volt! Még tengernyi a levél!
Belefáradtam az olvasásba...
Ekkor pillantok meg egyet,
mi nem a másikat mintázza.

Olvasom, s mint rémült oroszlán morran.
Kit érint, mi bennem írva áll?!
Mondd, ki a címzett!?

Talán feladom, a betűélek fojtanak...
Most érzem csak mit írtam,
hogy egyszer majd lássam:
mintha levél volnék egy hatalmas zsákban...

Budd-hiz-mus - úgy-is-tus? II.

noreply@blogger.com (Milaba) — Fri, 10 Apr 2009 09:16:00 +0000

Izmust választani fontos, ez szinte minden esetben első lépése a kereső embernek. De mégis, miért tesszük, és a végén miért mondunk le róla, hogy engedi el az izmus az embert?

A történetet tereljük egy másik párhuzamba.

Megszületik egy gyermek. A szülő az izmusa. Egészen addig hisz bennük, majdnem vakon, míg el nem éri a már Kant által is szó szerint kimondott „szellemi nagykorúság” állapotát. Az izmus abban segítette, hogy megerősödjön addig, amíg nem lesz önmaga izmusa. Le kell bontani egyet, hogy a helyébe egy szabadabban és átgondoltabban választott újabb léphessen. Végül emlék és tisztelet marad az izmus iránt és a belső tapasztalás, amihez az izmuson keresztül vezetett az út, de a végeredmény egyáltalán nem függ az izmustól.

Destruktívnak tűnhet a folyamat, vagy gondolat, ha abban a pillanatban vizsgáljuk. Azonban soha nem szabad így tenni – szerintem. A Buddhát, vagy valamelyik izmust tanulni, megérteni azért hasznos, hogy a végén önmagunkká válhassunk. Betölthessük a sorsunkat, döntéseket hozzunk, amik megváltoztatják a világunkat, ha így akartuk, ha nem. Minden izmus segítség, összetart valamit. Pont olyan, mint egy csillagrendszer. A bolygók/emberek milliói közül mind mást gondol, mind mást tapasztal. Egyik csak azt ismeri el, hogy benne, az ő izmusában van élet, a másik épp a napja felé hajlik, mert onnét tapasztalja a segítséget, az áldást. És van olyan izmus is, ami ennek a folyamatnak az átlátását az ettől való függetlenedést segíti.

Ugyanakkor, pár száz év alatt izmus lett az eredeti Buddhai gondolatokból is, ami egyfajta szempontból hasznos, mert fennmaradtak a gondolatok, más szempontból viszont elerőtlenedés…

Jelenleg a folyamat (remélem jól látom) kezd irányt váltani. Többen fordulnak az eredeti szövegek felé és „átlagemberek” is megértik azt, ami régen csak a papi réteg számára volt átlátható bölcselet. Szerencsére a felébredés mindenkié és nem csak a papi rétegé. Azt az időszakot, gondolkodást, amikor ezt így gondolták, az eredeti gondolatok ilyen módon való „összefoglalását” mondom én erőtlennek. A papi réteg feladata a szövegek világos magyarázatának és a szövegek mögötti mondanivalók átadási láncolatának megőrzése.

Azonban a folyamatban van egy következő lépés is és ez el is hangzik a szövegekben sok helyütt. Az izmus legrejtettebb titkai nem a szentiratokban van, nem is a tanító szavában, hanem a kereső emberben, önmagában.

Légy bátrabb, merj önmagadra is támaszkodni, már eleget kerestél, sokat merítettél más sorsából! De tudod, mi van a Tiédben? Olvasd el az oldal mottóját és hagyd, hogy életre keljen benned. Alig van jobb meditáció.

Persze meg lehet ezt fogalmazni szebben és ütősebben is:

Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor - ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.*

És itt van talán a legérdekesebben.

* Forrás.

budd-hiz-mus - úgy-is-tus? I.

noreply@blogger.com (Milaba) — Thu, 09 Apr 2009 10:35:00 +0000

Jogosan merül fel sokakban a kérdés akár ezzel a címmel, akár Yoscha nagyon jó irányba indított utóbbi gondolataival kapcsolatosan. Remélem a sorozat végére tisztább lesz a kép (ami a módszereimet tekintve szinte lehetetlen... :)
Valóban. Mennyien foglalkoznak ma a buddhista vallással, milyen sokan szimpatizálnak vele? Ezt nem tudjuk megválaszolni, vagy legalább is nagyot tévedhetünk, azt azonban érdemes felvetni, hogy milyen módon őrzi a mai buddhizmus azt, ami Gótamát Buddhává tette? Ismerjük-e, mint belső szellemi utat, vagy csak tetszik a külsősége? Nézzünk mindennapi példákat, egyet mélyebben kifejtve. Mi a buddhizmus, miért is szeretjük, miért jó nekünk?

Egycsapásra még híresebbé válhatunk vele, pláne ha valamilyen módon amúgy is a média figyelmének középpontjában vagyunk… – bár az is igaz, hogy "szellemileg zártabb" környezetben együgyűnek nézik az embert.

A buddhizmus egy rendkívül filozofikus vallás… – tehát egyfajta bizarrnak mondható módon a szellemi kvalitásainkat is remekül fémjelzi a mála a nyakunkban. A már-már páratlan nagyszerűségünk vakító fényének egy nemesen patinás színt kölcsönöz…

Hihetetlen nyugalmat sugároz a buddhista ember – legfőképp akkor, amikor a szertartásait végzi, vagy meditál… Valójában ez nem nyugalom. Ez valaminek a mellékterméke csupán. De semmi esetre sem cél, vagy valamilyen elérendő tudatállapot. Az összeszedettség, uraltság, legyőzöttség, önismeret, legjobb esetben túllépettség – mellékterméke.

Bámulatos és követendő példa, hogy micsoda önuralom, micsoda tartás kell ahhoz, hogy ne egyenek húst, ne öljenek… Valóban bámulatos, ahogy a gyerekek egy idegen nyelven beszélő embert elkezdenek halandzsa nyelven utánozni. Az is igaz persze, hogy a gyermekek egy idő után abbahagyják, mert nem értik saját magukat sem…

Miről van valójában szó? Nézzük ezt az utóbbi példát. Mi a különbség a látvány és a mögöttes érték között?

A buddhizmus nem jellemzi jelzőkkel azt a tudatállapotot, ami például a „ne egyél húst, ne ölj érzést” megérleli az emberben. A keresztény teológia kegyelmi állapotnak hívja. Mi ez az állapot? Látni Istent, a folyamatos megszakíthatatlan változást, amelyben ugyanabból az erőből jön létre a tízezreket elpusztító földcsuszamlás, a félmillió embert hajléktalanná tevő tornádó és ebből tudtuk létrehozni a Little Boyt.
Azonban, ebben jön létre az az élőlény, aki tudatosodásának fejlődése végén minderre rádöbbenhet. Valójában ez az erő válik saját erejének és hihetetlen értékének-mértékének tudójává, tudatos tapasztalójává, irányítójává – amit talán a szánkhja ír le leggyönyörűbben. A keresztény azt mondja, hogy Istent ismeri meg az ember, Isten kegyelmét tapasztalja, a buddhista a minden mögött kezdettelenül munkáló ok-okozatiságot látja ekkor fénylő tisztán.

Ragadjuk ki ezt az utóbbi példát és fejtsük fel európai fülnek is érthető módon. Amikor agyoncsapok egy szúnyogot – pedig csak azt teszi, amiért létrejött – a tudatosodás fejlődésének láncolatát szakítom meg. Valójában egy egész világot pusztítok el. A szúnyog világát – mondhatnánk. Na és akkor mi van? Egy szúnyoggal kevesebb... Senkit sem érdekel... Csakhogy ez így nem állja meg a helyét: a szúnyog nem szívinfarktust kapott anélkül, hogy tudtam volna róla. Volt egy közös világtapasztalás szúnyog és ember közt. A szúnyog világa összekapcsolódott az én világommal, tudtunk egymásról. Mi is történik ekkor? Pontosan az, ami akkor történik, amikor két ember egymás szemébe nézve beszélget. (Egymás szemébe néztünk a szúnyoggal... :). Egyek voltunk bizonyos tekintetben. (És még csak észre sem vettem...) Amikor leütöm, valójában saját magam is pusztítom. (És észre sem veszem...) Mit is pusztítok ekkor? Pontosan a most elmondott folyamatnak a tudatosításához szükséges erőt-képességet-a tudatom egy részét. Úgy is mondhatjuk kicsit elferdítve a lényeget: a minden dolog létezésének lehetőségét biztosító ÉLETADÓ-ERŐT pusztítottam magamban.

Hogy történik ez? Beidegződésemnek megfelelően, tudatos megfigyelés-elemzés-döntés nélkül változtattam meg egy hatalmam alatt álló folyamatot. Illetve ezt hiszem... Miért csak hiszem? Mert ha nem döntöttem tudatosan, akkor csupán a múltban belém ivódott reakcióm játszódott le újra. A mostban nem volt semmi hatalmam dönteni. A múltbéli cselekedetem nyoma döntött helyettem. Ez a karma.

Visszatérve az öléshez: a pszichológia nyelvén megfogalmazva a tudattalanban és az árnyékszemélyiségben bekövetkező károk sajnos hatalmasak...
És még csak fel sem tűnik mi történt, vagy, hogy egyáltalán történt valami... (Nagyon jó példa a háborúból visszaérkező katonák pszichoanalízise.)

Az ölés tilalma tehát ettől az önpusztítástól véd meg, de nem pótolja ennek a folyamatnak a megtapasztalását.
Aki ezt a szabályt csupán betartja, nem kérdőjelezi meg, nem elemzi, nem veti össze valódi érzéseivel, tapasztalataival, az sosem jut a kérdés és önmaga létezése miértjének mélyére. Elveszik a kétezer éves szövegek "tilalmak és engedmények rovatának" külsőségeiben és nem merül fel benne, hogy az egyébként legszabadabb vallás vajon miért is tilt dolgokat...?
Az egyik út "izmushoz", buddhista karmához, a másik pedig felébredéshez vezet...

Szomj

noreply@blogger.com (Milaba) — Sun, 29 Mar 2009 20:10:00 +0000

A Mester épp a lábát mosta egy kékesen gőzölgő tavaszi hajnalon. Tanítványa feszülten figyelte, amint a vízhez közeledő állatok egyre kevesebb helyet hagytak tanítója számára. A Mester végigsimította szőrüket, alaposan megmosta lábukat, megitatta őket, sorban, mindet. Hosszú idő telt el, míg szó hallatszott, aztán Szatti törte meg a csobogó víz javíthatatlan ritmusát.

- Mondja meg nekem a Gótama, lehetséges-e az állati lét a megvilágosodás után, vagy csak előtte?

- Szatti, mondd meg nekem, ezek az állatok épp ivás előtt vagy, ivás után vannak? – nézett fel a Mester.

- Az imént ittak Gótama – válaszolt Szatti meglepetten.

- Szatti, ahogy mondtad, épp az imént ittak. De oltotta-e végleg szomjukat a víz? Vajon mindannyian szomjasak voltak-e Szatti, vagy csak párukat kínozta az elviselhetetlen vágy, hogy igyanak?

- Nem tudhatom Gótama. Nem tudhatom én ezt.

- Akkor azt mondd meg nekem Szatti, isznak-e még az esti pára leszállta előtt?

- Nem tudom – válaszolta Szatti elhaló hangon. Már nem is értem mit kérdeztem…

- És azt tudod-e, holnap reggel mennyi vizet fognak inni?

- Uram… kérlek… nem látom a tetteid értelmét, és szavaid értelmét sem hallom, épp úgy, mint azok az állatok, akik a többiekkel járnak a vízhez, pedig nem szomjaznak. Kérem a Gótamát, fejtse fel szavai értelmét – nézett Mesterére Szatti.

- Pontosan Szatti. Nem látod át a tetteim, és a szavaim értelmét sem hallod pontosan, mint azok az állatok, akik másokkal járnak a vízhez. Nincs más rejtély… Ekkor egy megkésett állat érkezett a vízhez, Szatti feszülten figyelt. A Mester végigsimította szőrét, alaposan megmosta lábait, majd megitatta a kezéből. – Figyeld hát szavaimat Szatti. Azok az állatok, akik valóban szomjasak voltak, megvilágosodtak mikor oltották szomjukat, aztán a következő itatáskor mások fognak megvilágosodni és az előzők közt lesz, aki addigra elfelejti. Csak annak fontos Szatti, aki szomjas…

- Akkor valójában… – nyögte Szatti, és megpróbált felállni, de remegett egész testében és alig kapott levegőt. Átfordult, hogy feltérdeljen és ekkor vette észre maga mögött az izzó tekinteteket. Megsimította szőrüket, alaposan megmosta lábukat és megitatta mindet. Senki sem hallotta ezeket a szavakat és senki sem világosodott meg rajtuk, még a pára sem szállt fel talán azóta sem...

Áldás

noreply@blogger.com (Milaba) — Sun, 29 Mar 2009 20:07:00 +0000

Kértél és kaptál!
Mond, tudod mit akartál?
Kértél és kaptál?

Karmáról öt haikuban

noreply@blogger.com (Milaba) — Tue, 18 Nov 2008 13:58:00 +0000

Amikor a karmáról beszélgetünk nagyon fontos tisztáznunk, hogy mi magunk pontosan milyen álláspontból látjuk a világunkat, a karma kérdését.

Miért fontos ez?

Azért, mert addig, amíg nem tudjuk, hogy mi is valójában a karma, nincs vele kapcsolatosan megértett tapasztalatunk, addig a róla való gondolkodásunk pillanatnyilag a karmánk. Ekkor a karmáról való gondolkodásunk a csapdánk is egyben.

Vermet ástam, de
szépen visszafolyt a föld.
Én is beestem.

A buddhista hagyomány nálam sokkal jóhiszeműbben pozitív karmának tartja ezt. Pedig ez egy tudati séta csupán, ahol a látnivalót, a „színpadot és annak korlátait” is maga a tudat készíti. Félreértés ne essék, mindig a tudat készíti, csak ebben az esetben ez még fel sem tűnik, mindannak ellenére, hogy – elvileg – épp valamiféle kiutat keresve kezdtünk gondolkodni rajt…

A gondolatok,
míg azt hiszed kemények,
fogva tartanak.

Na igen, viccesen azt is mondhatom, hogy a karma maga az "agy", maga az evolúció csúcsának hívott ember minden cselekedetének indítéka. Ezek csupán minták, gyermekkori és örökölt minták, amik anélkül segítik vezetni életünket, hogy gondolkodnunk kellene bármin. A karma irányít és ez nagyon hasznos – ahogy Kant mondja – a „szellemi nagykorúságát” el nem ért ember életében. Nem kell gondolkodni, nincs probléma!!!

De sajnos ez csak addig igaz, amíg meg nem nyílik a mélyebb értelmű gondolkodás kapuja. Persze ezt egyfajta „spirituális útként” is deklarálhatjuk a világ felé, de ettől még előbb-utóbb ez a karmánk is elfogy. Milyen fogódzót találunk akkor?

Egyik sál szélbe
kapaszkodik, másikat
eloldja a csend.

Hol van az a pillanat, amikor nem voltunk ennek birtokában? Sosem volt ilyen. Miért nem tűnt fel, hogy világosban keressük a kapcsolót? Talán nem is volt a fény olyan érdekes…

Míg feleszméltem,
szél fújta az ablakot.
Megint eleredt.

"És mit kezdesz azzal, ha tudod, mi a karma,
ha megtapasztaltad, megélted, hogy nincs is hatalma?
Emberfelettivé váltál tőle, vagy csupán őszinte örömmel kezded újra?"

Emlékek, mint az
elhervadt rózsatüskék.
Ugyanúgy szúrnak.

Karma Az ember tragédiájában - talán a legszebben.

noreply@blogger.com (Milaba) — Tue, 18 Nov 2008 13:45:00 +0000

A harmadik színben Madách Imre a Fényhozó
segítségével így segíti a gondolkodó embert:

"Minden, mi él, az egyenlő soká él,
A százados fa s egynapos rovar.
Eszmél, örül, szeret és elbukik,
Midőn napszámát s vágyait betölté.
Nem az idő halad: mi változunk,
Egy század, egy nap szinte egyre megy.
Ne félj, betöltöd célodat te is,
Csak azt ne hidd, hogy e sártestbe van
Szorítva az ember egyénisége.
Látád a hangyát és a méherajt:
Ezer munkás jár dőrén össze-vissza
Vakon cselekszik, téved, elbukik,
De az egész, mint állandó egyén,
Együttleges szellemben él, cselekszik,
Kitűzött tervét bizton létesíti,
Mig eljön a vég, s az egész eláll. -
Portested is széthulland így, igaz,
De száz alakban újolag felélsz,
És nem kell újra semmit kezdened:
Ha vétkezél, fiadban bűnhödöl,
Köszvényedet őbenne folytatod,
Amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz,
Évmilliókra lesz tulajdonod."

A tizennegyedik színben szintén
Lucifertől:

"Igazság az, nem élc. Okoskodásod
A jóllakotté, míg itt társadé
Éhes gyomornak filozófiája.
Okokkal egymást meg nem győzitek,
De egyetérttek rögtön, hogyha te
Kiéhezél, vagy ő majd jóllakott. -
Igen, igen, akármint képzelődöl,
Mindég az állat első bennetek,
És csak midőn ezt birád csitítni,
Eszmél az ember, hogy nagy gőgösen
Megkeresse azt, mi első lényege."

Forrás: http://mek.oszk.hu/00800/00849/html/

Vigyázz

noreply@blogger.com (Milaba) — Sun, 12 Oct 2008 12:50:00 +0000

Ha szivárványt látsz, vigyázz, elillan.
Ha tengert iszol, vigyázz, kiszárad.
Ha viharral beszélsz, vigyázz, elhallgat.
Ha beléfekszel, vigyázz, elaltat.

Ha ereidben lüktet, vigyázz, felemészt.
Ha öledben izzik, vigyázz, hozzád ér.
Ha más szemében látod, vigyázz, megmérgezed.
Ha keresed, vigyázz, eltéveszted.

Ha szivárványt látsz, érezd, ahogy elillan.
Ha tengert iszol, érezd, ahogy kiszárad.
Ha viharral beszélsz, érezd, ahogy elhallgat.
Ha beléfekszel, érezd, ahogy elaltat.

Ha ereidben lüktet, érezd, ahogy felemészt.
Ha öledben izzik, érezd, ahogy hozzád ér.
Ha más szemében látod, érezd, ahogy megmérgezed.
Ha keresed, érezd, ahogy eltéveszted.

Ha szivárványt látsz, te vagy, aki elillan.
Ha tengert iszol, te vagy, aki kiszárad.
Ha viharral beszélsz, te vagy, aki elhallgat.
Ha beléfekszel, te vagy, aki elaltat.

Ha ereidben lüktet, te vagy, aki felemészt.
Ha öledben izzik, te vagy, aki hozzád ér.
Ha más szemében látod, te vagy, aki megmérgezed.
Ha keresed, te vagy, aki eltéveszted.

Ha belénézel, vigyázz, meglátod.
Ha nevét kérded, Te vagy, aki vigyázod.

Morajlás

noreply@blogger.com (Milaba) — Sun, 12 Oct 2008 11:51:00 +0000

Hallgattam a morajlást,
hulláma majd az égig ért.
Hagytam továbbnyújtózni,
erre kitépte gyökerét.

Suttogás, üvöltés,
részegült szavak,
úgy játszottak velem,
mint a pirkadat.

Eladták a környéket,
mit sajátomnak hittem,
vetkőztek a törvények,
meztelennek tűnt minden.

Mikor megértettem egy szót:
elhallgatott.
Sunyi csend lett,
csak egy gomba nyújtózott.

Bepótoltad?

noreply@blogger.com (Milaba) — Mon, 15 Sep 2008 15:36:00 +0000

Mondd csak barátom...
Pótolja-e valami a mindent?
Mondd csak barátom...
Pótolja-e valami a semmit?

Mondd csak barátom...
Ízlik a falat?
Mondd csak barátom...
Érdekel a pillanat?

Mondd csak barátom...
Mit értesz - az - alatt?
Mondd csak barátom...
Bepótoltad magad?

Fogas kérdés

noreply@blogger.com (Milaba) — Thu, 21 Aug 2008 21:14:00 +0000

Kéretlenül repeszti szét a jelent a
repedés fénye - lilája, sárgája, kékje.

Hol találom bennük, amit emlékeimben látok,
nyílik egy rózsa - várok, várok, várok.

Elnémul a jövő, folyékony kőbe vésem ami itt áll.
Mit is akartam? Mintát? Tintát? Kriptát?

Gondolataim, mint a kavicsok, egymást koptatják.
Én mozgatom őket, vagy egy ács, talán egy szakács?

Vajon másként van jól, ami így is jól van?
Csilingel egy hang: apa, kiesett a fogam!

Beteges egészség

noreply@blogger.com (Milaba) — Fri, 08 Aug 2008 10:20:00 +0000

Mindenki volt már beteg. Az egészség a legfőbb kincs - mondjuk ilyenkor. Aztán keressük az egészség útját, ami a pillanatnyi betegségünkkel ellenkező irányba vezet. Láthatunk olyan embereket is, vagy mi magunk is megtapasztaltuk már, hogy egyes betegségek sohasem gyógyulnak meg. De mégis, hogy leszünk betegek, hogy gyógyulunk meg?

Valahol itt kezdődik a kálváriánk, mert bár fel sem fogjuk, de amikor elkezdünk gyógyulási utat keresni, éppen akkor, éppen ezzel a döntéssel döntjük el véglegesen, hogy "beteg vagyok, meg akarok gyógyulni". Úgy is mondhatom: a gyógyulás felé fordulás "aláírja a betegséget". Innéttől fogva már biztos, hogy a beteg vagyok, hiszen épp most adtam neki létjogosultságot.

Hogy van ez? A gyógyír keresése megbetegíthet? Talán túlzás ez, meg egy kicsit paradoxnak is tűnik, de mégis elgondolkodtató. És persze azonnal felmerül a kérdés: hogy veszem észre, hogy beteg vagyok? Ebből pedig az következik kérdésként: amikor nem tudom, hogy beteg vagyok, akkor egészséges vagyok, vagy pont az a betegségem, hogy nem veszem észre, hogy beteg vagyok??? Van betegség, nem-betegség, és van egészség?

Jól belegabalyodtunk ugye?

Nos, amikor rájövök, hogy beteg vagyok, akkor már nem tapasztalhatom milyen az egészség. De vannak emlékeim róla. Pontosabban megfogalmazva: van emlékem arról, hogy milyen az az állapot, amikor nem merül fel a betegség, sőt még az egészség gondolata sem. Alaposan megvizsgálva a betegség-egészség szempontjából ezt az emlékezetünkben tárolt állapot-képet, rájövünk, hogy ez egy sem ilyen, sem olyan állapot. Nem voltunk betegek, de ez nem is tudatosult bennünk, mással kötöttük le magunkat. Ami részint nem is baj. Egyáltalán nem baj, ha a nem beteges időszakunkban nem azt ismételgetjük folyton, hogy "nem vagyok beteg", "nem vagyok beteg"... Ennek nincs is értelme ebben az állapotban, bár az is az igazsághoz tartozik, hogy manapság betegesen sokat mondogatjuk, vagy gondoljuk.

Az is lehet, hogy nincs egészséges állapot, csak olyan van: "most éppen beteg vagyok", vagy "most éppen nem vagyok beteg"? Vagy mégis van, és belefér betegség és nem-betegség is? Lehet, hogy a kettő közt azért billegünk oly sokat, hogy az egészséget nemes egyszerűségében egészségnek élhessük meg egyszer; vagy csak azért, hogy rádöbbenjünk: egészségesek vagyunk és voltunk mindig is a betegség-tüneteinkkel és nem-betegség tüneteinkkel együtt?

Éhség

noreply@blogger.com (Milaba) — Sat, 12 Jul 2008 21:34:00 +0000

Mennyivel vagy több,
mintha bármi lehetnél?
Ettél? Nem ettél?

Buddha szövőszéke IV

noreply@blogger.com (Milaba) — Fri, 13 Jun 2008 20:52:00 +0000

Az előző részben említettek után kellemetlen gondolatok rohannak meg. Éppen így égett belém is millió fajta késztetés. Ezek miatt látom a világom bizonyos részeit pozitívnak, jónak, más részeit pedig rettenetesnek, elfogadhatatlannak, rossznak. A világképem generációk élményét, vagy éppen élménytelenségét, sikerességét, vagy éppen sikertelenségét hordozza magában. Ráadásul nem egyszer színezem át a sikertelenséget sikerré, például a bizonytalanságot az alapos megfontoltság látszatává. Ez az utolsó olyan, mint a hipnózis: lehet észre sem veszem, hogy elhittem valamit és eszerint élek. Egy másik példa. Kőkemény világom van belül. Ehhez ragaszkodom, nem hagyom, ez csak az enyém, hajlíthatatlan és láthatatlan a külvilág számára. Ha ezt még el is hiszem, akkor bár nem tudok róla, de bizony nagy talentum vagyok az önhipnózis terén. Ha viszont alaposan megvizsgálom kiderülhet: semmit sem kell védeni, semmi sem volt belőle az enyém, mondhatni innét-onnét összeszedtem „magam”. Média, szülők, ősök, példaképek, mesék, történetek és mindazok, amik személyiségalkotó hatásúnak bizonyultak rám. Ez vagyok. Ha pedig valamilyen nagy trauma ér, vagy egy világmegváltó tervbe fogok, vagy egyszerűen csak „belekényszerít az élet” egy nem tetsző helyzetbe, akkor csupán egy pici részletet, egy puzzle-t cserélek másikra. Pl.: már leborulásokat is végzek, vagy, én már nem eszek húst, vagy, honlapot, blogot is írok már. Csakhogy az örök kérdés nem az, hogy sikerrel cserélgetem a puzzle-okat, vagy sem, hanem rájövök-e egyáltalán arra, hogy cserélgetem a puzzle-okat.

Puzzle. Részekből állok, amiket egységnek látni minimális követelmény ahhoz, hogy életre kelthessem a világomat. Egész életemben ezt szülöm újra, meg újra, meg újra. Kemény munka, de Isteni. Így adom ki azt, ami vagyok. Mi vagyok? Van megoldás? Mintha az egész életem egy csomó volna, vagy valami hasonló, amit meg kell oldani?

Amikor megvilágosodni akarok és mégis elvétem, akkor általában ott rontom el, hogy ami vagyok, ugyanazzal próbálom feltörni a világ csomóját. Nekiesek teljes lendülettel és szemellenzővel, csakhogy, a világ is és a csomó is ugyanabból van amiből én. Millió apró pici darabkából, amiket ráadásul én magam fogok össze egy klisével. Ez a klisé az énképem, az egóm. Amilyen az önmagamról alkotott képem kliséje, ugyanolyan a világomról alkotott képem kliséje is. Amikor a klisém csomójának szorításából akarok szabadulni, vagy mondjuk úgy megvilágosodni vágyok, akkor az fura példával élve pont olyan nevetséges, mintha vajjal szeretném elvágni a vajból készült kötélcsomót. De nincs a fura példának ezzel vége, sőt, csak most kezdődik, mert mikor nagy igyekezetemben már jól összekentem mindent, mivel is moshatom le magam? Vajjal! Mibe törölközhetek? Vajba! … Lehet, hogy csak az egómnak játszok tejben, vajban fürdetőst?

Buddha szövőszéke III

noreply@blogger.com (Milaba) — Fri, 13 Jun 2008 20:44:00 +0000

Mennyire fontos az, hogy tudjuk: kik vagyunk? Azt hiszem: mindennél fontosabb. A legnagyobb szenvedéseket is vállaljuk, mi emberek, csak hogy beazonosíthassuk magunkat: „megőrülök, úgy fáj”! – mondjuk. Látszólag a fájdalom a lényeg, valójában, a kimondatlan „én” szó.

Az eddigiek célja csupán annyi volt, hogy ebben a kontextusban szemlélhessük a különféle vallási utak erkölcsi előírásait. Ne ölj - ne árts. Ne lopj - ne vedd el, amit nem adtak önként. Ne paráználkodj, illetve felebarátod házastársát ne kívánd. Ne hazudj. Apád, anyád tiszteld. Élj józan életet. Ezek a példaként kiragadott előírások látszólag pozitív gondolkodást sugallnak, sőt, a kívülállónak úgy tűnhet, mintha egy „képzelj el egy zöld rétet, ahol margaréta illattól könnyes oroszlánok legelnek” mesét olvasna. Szó sincs erről!

Nézzünk pár ellentétes példát is: világ életemben vadásztam, horgásztam, bogarat gyűjtöttem, vagy munkahelyem miatt folyamatos hazugságban éltem, esetleg idősödő lévén az orvosom tanácsára elkezdett vörösbor kúra – úgy érzem – kimondottan jót tesz a szívemnek. Ilyenek vagyunk. Emberek vagyunk, akik általában nem gyermekként találkozunk az előbb említett előírásokkal, hanem már felnőttként. Testileg felnőttként. És a gondolkodásom, felnőtt-e velem együtt? Vagy csak több hely lett a koponyámban, ahogy nagyobb lettem? Minden vallás, szellemi út alapkérdése, hogy felnőtt módjára gondolkodok-e, vagy csak a gyermekkori szeretem-utálom játékot folytatom, immáron felnőttként?

Hogy is történik ez? A gyermekemet arra tanítom, hogy ismerjen fel bizonyos élethelyzeteket, amiket elmagyaráztunk neki (már oly sokszor), és ezekben viselkedjen számunkra elfogadhatóan, bár nagyon jól tudjuk, hogy Ő valójában teljesen mást szeretne. Aztán nap, mint nap látjuk, ahogy egyre erősebben ébred fel a megfelelési vágy a jól neveltség fogalmát megközelítő gyermekünkben. Így válik a sikerért kapott jutalom öröme életének mozgatójává. Sajnos ahol befolyásoltuk, elveszti az objektív vizsgálódás lehetőségét, ráadásul neurózisokkal töltjük fel az életét, amik úgy szívják el az életerőt, mint homok a vizet.

Buddha szövőszéke II.

noreply@blogger.com (Milaba) — Thu, 29 May 2008 10:01:00 +0000

Az első rész után sok kérdés vetődhet fel bennünk. Az egészséges pszichéjű ember, (ha a megvilágosodásra való törekvést egészségesnek fogadjuk el) általában nem képes az utolsó lépést megtenni. Átvitt értelemben az (örök) élet reményébe kapaszkodunk utolsó szalmaszálként. Emiatt tart épp eddig a praxis, általában itt állunk meg. Vajon észrevesszük-e, hogy megálltunk? Hogy bújtatjuk ezt a megállást? Egyszerűen nem veszzük észre, hogy aki képes önmagát feladni, aki képes meditálni az ürességben, aki képes eggyé válni Istennel annak még mindig van támasza, viszonylata, hiszen tudja, hogy van feladás, van üresség, és van Isten. Szemet hunyunk a felett, hogy a végső igazság lett a viszonylatunk önmagunk igazolásához.

Ki tudja ezeket is „feladni”?
Talán...
Aki megérti, hogy nem akkor lesz "halott", ha ezen a ponton átlép, hanem éppen hogy most az. Összeáll a kép, és rájövünk, hogy illúzióba kapaszkodunk. A végső valóságba nem kell kapaszkodnunk, az mindig ott van. Rádöbbenünk, hogy bármennyire is paradox, de azzal tartjuk fent az illúziót, hogy hiszünk a végső valóságban és az utolsó megteendő lépésben, az oda vezető útban. Elengedhetjük az utolsónak hitt szalmaszálat is. Ez egy megértés, a valóság természetének helyes belátása. Ha a tapasztalás egy aspektusával illusztrálom ezt, akkor kiderül, hogy a látás önmagától van, és nem kell hozzá a látás akarata. Ugyanazt látom, de szabadon.
Az az ember is helyes belátásra ébred, aki onnét közelít, hogy ez az utolsó lépés (a psziché halála) csak akkor lehetséges, ha ezt megelőzően volt már legalább egy pillanatra „halott”. Ettől a belátástól tárulnak fel életének ilyen pillanatairól „eldugott” emlékei. Ezeken elmélkedni olyan, mintha beülnénk egy mosógépbe.
Jó úton jár az is, aki elfogadja a Buddha utáni buddhista iskolák tanításait, miszerint, egész addig nem élünk igazán, míg fel nem vállaljuk az ismeretlent. Addig voltaképpen egy illúziót dédelgetünk önmagunkról és a világról, az ismeretlenről. Aztán kiderül, az ismeretlenben is ugyanaz van, mint az illúzióban. Ami kiderül még, az az, hogy nem is láttuk soha másként.
A monoteista vallások hívői sem tévednek, mert tudják, hogy a test, lélek, szellem struktúrából logikusan következik, hogy a psziché halálakor a Szellem ébred tudatára az emberben. Így mondja Pál is a Bibliában.

Buddha szövőszéke I.

noreply@blogger.com (Milaba) — Thu, 29 May 2008 08:44:00 +0000

A hétköznapok öröme, bánata, de akár még a fizikai mozgás is mind az ürességből nyeri létét. Úgy mondjuk: az üresség forma, a forma üresség. A test-lélek-szellem felfogásban a buddhista ürességet a Szellem fedi le, azaz a Keresztény Isten fogalom.

Ezek a fogalmak a teljességet próbálják jelezni felénk, azt, hogy bármennyire is biztosak vagyunk önmagunkban, vagy másokban (általában önmagunk értékeiben és mások tévedésében) mindettől függetlenül mindenben sokkal több van, mint ami megragadható belőle.

Kicsit leegyszerűsítve, például az üresség fogalma az általunk a világból kiragadott dolgok látásmódjának téves voltára figyelmeztet. Bár kijelentő módban olvassuk azt, hogy „üresség”, nekem ez inkább egy kérdés.

Üresség. Ilyen egyszerű, és épp ezért könnyedén félreérthető szóval hívja fel figyelmünket a buddhista filozófia a legkedvesebb, automatizmussá fejlődött szórakozásunkra, miszerint, anélkül merítjük fixáló oldatba az önmagunkról és a világról alkotott belső képünket, hogy ténylegesen fényképeztünk volna. A képen valójában nincs rajt amit mi látunk bele. A buddhista filozófia kicsit nyakatekerten azt mondja: a kép üres, és úgy érti, hogy üres a valódi kép tartalmának tekintetében, nem az van rajt. Hogy is lehetne, hiszen azt még le sem fényképeztünk, nem is láttuk. Az általunk készített kép a valódihoz képest csupán illúzió. Nagyon fontos, hogy: „ehhez képest”! Ez az „ehhez képest” kifejezés a fixáció pillanata. A teljesből, a valóságból kiragadunk egy pillanatot, kiragadunk tulajdonságokat, és ezeket próbáljuk fixálni, maradandóvá tenni. Ki fixál és miért? Az énünk, a személyiségünk, a pszichénk, az egónk. Sokféle kifejezést használhatunk, mindannyian értjük. „Én magam” válogatom ki a teljesből a számomra támaszként használhatót és azt is, amire nem akarok támaszkodni; amit szeretek, és amit utálok. Ebből áll az „én magam”. Ehhez kötődöm, ez vagyok, ennek hiszem „én magam”.

Visszagondolva az előbbiekre, nagyon fontos észrevennünk, hogy a személyiség kialakulásának folyamatában milyen rendkívüli szerepet játszanak ezek a támaszok, amik valójában viszonyítási pontok. Sajnos kevesen említik, (ezért most mindenképpen tegyük meg), hogy a meditációs praxis, (egyáltalán: a szellemi élet) velejárójaként ezek a támaszok, viszonyítási pontok természetükből fakadóan feltárulnak. Legfőképpen gyermekkori emlékek formájában törnek fel a személyes tudattalanunkból. Ha kielemezzük őket mindig újabbak jönnek, és egy idő múlva megértjük, mik az énképünk fenntartásához szükséges fixációink, viszonyítási támpontjaink, ezekből hogyan épül fel a jelenlegi személyiségünk.

A meditációs praxis logikája adja magát: minden térképen van egyetlen kiemelt pont („én magam”) mellett még sok másik is, ami valójában a térkép, (a világhoz való viszonyunk) rajzolatát adja. A kitüntetett pontot a többihez képest azonosítjuk. Másként nem lehet. Ezután vegyünk el mindig egyet. Ez a szellemi út, a meditációs praxis nagyon fontos eleme, bár egyre nehezebb tőle a játékunk. Ha mind elfogyott, vegyük el a térkép koordináta rendszerét is. Ebben a pillanatban matematikailag ugyan még megvan a kitüntetett pont, (egy végtelen nagyságú üres papíron), de ez még saját maga számára is beazonosíthatatlan, elveszett. Az uralt folyamat a személyiségalkotó viszonyulásaink ellobbanásához, megértéshez, Önmegvalósításhoz, míg a megértetlensége-, vagy pszichés betegség folytán uralatlan folyamat öntörvényűséghez, újabb álarchoz, végül skizofréniához vezet.

Az utolsó támaszt akarattal letenni majdhogy nem lehet. Letenni a feladást, végül feladni a feladást is, valójában a személyiség, a psziché halálát jelenti. Ebben a pillanatban nem marad semmi, ami azt mondhatná: valami van. Egy pillanatra meghal a „van”. Buddha eddig ment el.