Mintha levél volnék

Néha úgy érzem, mintha levél volnék
egy hatalmas zsákban.
Bolygónyi levél közt préselődünk
majd’ hétmilliárdan.

Körbenézek…
Beleolvasok levelekbe,
s hagyom, hadd ragadjon
magával mélyszép kincse.

Beteg gyermeket olvasok,
ki nem érti mi a boldogság.
Éhezőt, ki megcsókol,
ha fizeted tíz falatját.

Billegve járót, kinek csontjait
emészti az idő férge.
S azt gondolom, talán egyetlen Ő,
kinek semmiben sincs vétke.

Szívből szeretett,
az igent egy életre ígérte,
de mikor társát eltemeti,
már alig emlékszik a nevére.

Elég volt! Még tengernyi a levél!
Belefáradtam az olvasásba...
Ekkor pillantok meg egyet,
mi nem a másikat mintázza.

Olvasom, s mint rémült oroszlán morran.
Kit érint, mi bennem írva áll?!
Mondd, ki a címzett!?

Talán feladom, a betűélek fojtanak...
Most érzem csak mit írtam,
hogy egyszer majd lássam:
mintha levél volnék egy hatalmas zsákban...