2009. április 9., csütörtök

budd-hiz-mus - úgy-is-tus? I.


Jogosan merül fel sokakban a kérdés akár ezzel a címmel, akár Yoscha nagyon jó irányba indított utóbbi gondolataival kapcsolatosan. Remélem a sorozat végére tisztább lesz a kép (ami a módszereimet tekintve szinte lehetetlen... :)

Valóban. Mennyien foglalkoznak ma a buddhista vallással, milyen sokan szimpatizálnak vele? Ezt nem tudjuk megválaszolni, vagy legalább is nagyot tévedhetünk, azt azonban érdemes felvetni, hogy milyen módon őrzi a mai buddhizmus azt, ami Gótamát Buddhává tette? Ismerjük-e, mint belső szellemi utat, vagy csak tetszik a külsősége? Nézzünk mindennapi példákat, egyet mélyebben kifejtve. Mi a buddhizmus, miért is szeretjük, miért jó nekünk?

Egycsapásra még híresebbé válhatunk vele, pláne ha valamilyen módon amúgy is a média figyelmének középpontjában vagyunk… – bár az is igaz, hogy "szellemileg zártabb" környezetben együgyűnek nézik az embert.

A buddhizmus egy rendkívül filozofikus vallás… – tehát egyfajta bizarrnak mondható módon a szellemi kvalitásainkat is remekül fémjelzi a mála a nyakunkban. A már-már páratlan nagyszerűségünk vakító fényének egy nemesen patinás színt kölcsönöz…

Hihetetlen nyugalmat sugároz a buddhista ember – legfőképp akkor, amikor a szertartásait végzi, vagy meditál… Valójában ez nem nyugalom. Ez valaminek a mellékterméke csupán. De semmi esetre sem cél, vagy valamilyen elérendő tudatállapot. Az összeszedettség, uraltság, legyőzöttség, önismeret, legjobb esetben túllépettség – mellékterméke.

Bámulatos és követendő példa, hogy micsoda önuralom, micsoda tartás kell ahhoz, hogy ne egyenek húst, ne öljenek… Valóban bámulatos, ahogy a gyerekek egy idegen nyelven beszélő embert elkezdenek halandzsa nyelven utánozni. Az is igaz persze, hogy a gyermekek egy idő után abbahagyják, mert nem értik saját magukat sem…

Miről van valójában szó? Nézzük ezt az utóbbi példát. Mi a különbség a látvány és a mögöttes érték között?

A buddhizmus nem jellemzi jelzőkkel azt a tudatállapotot, ami például a „ne egyél húst, ne ölj érzést” megérleli az emberben. A keresztény teológia kegyelmi állapotnak hívja. Mi ez az állapot? Látni Istent, a folyamatos megszakíthatatlan változást, amelyben ugyanabból az erőből jön létre a tízezreket elpusztító földcsuszamlás, a félmillió embert hajléktalanná tevő tornádó és ebből tudtuk létrehozni a Little Boyt.
Azonban, ebben jön létre az az élőlény, aki tudatosodásának fejlődése végén minderre rádöbbenhet. Valójában ez az erő válik saját erejének és hihetetlen értékének-mértékének tudójává, tudatos tapasztalójává, irányítójává – amit talán a szánkhja ír le leggyönyörűbben. A keresztény azt mondja, hogy Istent ismeri meg az ember, Isten kegyelmét tapasztalja, a buddhista a minden mögött kezdettelenül munkáló ok-okozatiságot látja ekkor fénylő tisztán.

Ragadjuk ki ezt az utóbbi példát és fejtsük fel európai fülnek is érthető módon. Amikor agyoncsapok egy szúnyogot – pedig csak azt teszi, amiért létrejött – a tudatosodás fejlődésének láncolatát szakítom meg. Valójában egy egész világot pusztítok el. A szúnyog világát – mondhatnánk. Na és akkor mi van? Egy szúnyoggal kevesebb... Senkit sem érdekel... Csakhogy ez így nem állja meg a helyét: a szúnyog nem szívinfarktust kapott anélkül, hogy tudtam volna róla. Volt egy közös világtapasztalás szúnyog és ember közt. A szúnyog világa összekapcsolódott az én világommal, tudtunk egymásról. Mi is történik ekkor? Pontosan az, ami akkor történik, amikor két ember egymás szemébe nézve beszélget. (Egymás szemébe néztünk a szúnyoggal... :). Egyek voltunk bizonyos tekintetben. (És még csak észre sem vettem...) Amikor leütöm, valójában saját magam is pusztítom. (És észre sem veszem...) Mit is pusztítok ekkor? Pontosan a most elmondott folyamatnak a tudatosításához szükséges erőt-képességet-a tudatom egy részét. Úgy is mondhatjuk kicsit elferdítve a lényeget: a minden dolog létezésének lehetőségét biztosító ÉLETADÓ-ERŐT pusztítottam magamban.

Hogy történik ez? Beidegződésemnek megfelelően, tudatos megfigyelés-elemzés-döntés nélkül változtattam meg egy hatalmam alatt álló folyamatot. Illetve ezt hiszem... Miért csak hiszem? Mert ha nem döntöttem tudatosan, akkor csupán a múltban belém ivódott reakcióm játszódott le újra. A mostban nem volt semmi hatalmam dönteni. A múltbéli cselekedetem nyoma döntött helyettem. Ez a karma.

Visszatérve az öléshez: a pszichológia nyelvén megfogalmazva a tudattalanban és az árnyékszemélyiségben bekövetkező károk sajnos hatalmasak...
És még csak fel sem tűnik mi történt, vagy, hogy egyáltalán történt valami... (Nagyon jó példa a háborúból visszaérkező katonák pszichoanalízise.)

Az ölés tilalma tehát ettől az önpusztítástól véd meg, de nem pótolja ennek a folyamatnak a megtapasztalását.
Aki ezt a szabályt csupán betartja, nem kérdőjelezi meg, nem elemzi, nem veti össze valódi érzéseivel, tapasztalataival, az sosem jut a kérdés és önmaga létezése miértjének mélyére. Elveszik a kétezer éves szövegek "tilalmak és engedmények rovatának" külsőségeiben és nem merül fel benne, hogy az egyébként legszabadabb vallás vajon miért is tilt dolgokat...?
Az egyik út "izmushoz", buddhista karmához, a másik pedig felébredéshez vezet...



Nincsenek megjegyzések: