Az előző részben említettek után kellemetlen gondolatok rohannak meg. Éppen így égett belém is millió fajta késztetés. Ezek miatt látom a világom bizonyos részeit pozitívnak, jónak, más részeit pedig rettenetesnek, elfogadhatatlannak, rossznak. A világképem generációk élményét, vagy éppen élménytelenségét, sikerességét, vagy éppen sikertelenségét hordozza magában. Ráadásul nem egyszer színezem át a sikertelenséget sikerré, például a bizonytalanságot az alapos megfontoltság látszatává. Ez az utolsó olyan, mint a hipnózis: lehet észre sem veszem, hogy elhittem valamit és eszerint élek. Egy másik példa. Kőkemény világom van belül. Ehhez ragaszkodom, nem hagyom, ez csak az enyém, hajlíthatatlan és láthatatlan a külvilág számára. Ha ezt még el is hiszem, akkor bár nem tudok róla, de bizony nagy talentum vagyok az önhipnózis terén. Ha viszont alaposan megvizsgálom kiderülhet: semmit sem kell védeni, semmi sem volt belőle az enyém, mondhatni innét-onnét összeszedtem „magam”. Média, szülők, ősök, példaképek, mesék, történetek és mindazok, amik személyiségalkotó hatásúnak bizonyultak rám. Ez vagyok. Ha pedig valamilyen nagy trauma ér, vagy egy világmegváltó tervbe fogok, vagy egyszerűen csak „belekényszerít az élet” egy nem tetsző helyzetbe, akkor csupán egy pici részletet, egy puzzle-t cserélek másikra. Pl.: már leborulásokat is végzek, vagy, én már nem eszek húst, vagy, honlapot, blogot is írok már. Csakhogy az örök kérdés nem az, hogy sikerrel cserélgetem a puzzle-okat, vagy sem, hanem rájövök-e egyáltalán arra, hogy cserélgetem a puzzle-okat.
Puzzle. Részekből állok, amiket egységnek látni minimális követelmény ahhoz, hogy életre kelthessem a világomat. Egész életemben ezt szülöm újra, meg újra, meg újra. Kemény munka, de Isteni. Így adom ki azt, ami vagyok. Mi vagyok? Van megoldás? Mintha az egész életem egy csomó volna, vagy valami hasonló, amit meg kell oldani?
Amikor megvilágosodni akarok és mégis elvétem, akkor általában ott rontom el, hogy ami vagyok, ugyanazzal próbálom feltörni a világ csomóját. Nekiesek teljes lendülettel és szemellenzővel, csakhogy, a világ is és a csomó is ugyanabból van amiből én. Millió apró pici darabkából, amiket ráadásul én magam fogok össze egy klisével. Ez a klisé az énképem, az egóm. Amilyen az önmagamról alkotott képem kliséje, ugyanolyan a világomról alkotott képem kliséje is. Amikor a klisém csomójának szorításából akarok szabadulni, vagy mondjuk úgy megvilágosodni vágyok, akkor az fura példával élve pont olyan nevetséges, mintha vajjal szeretném elvágni a vajból készült kötélcsomót. De nincs a fura példának ezzel vége, sőt, csak most kezdődik, mert mikor nagy igyekezetemben már jól összekentem mindent, mivel is moshatom le magam? Vajjal! Mibe törölközhetek? Vajba! … Lehet, hogy csak az egómnak játszok tejben, vajban fürdetőst?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése