Isten, fény, szeretet

Hogy is kezdődik egy keresztény ember kálváriája? Hisszük, de nem találjuk Istent… Úgy tűnik „elrejtőzött” előlünk. De nézzük csak, lehetséges-e, hogy Isten elrejtőzzék? Mondhatnánk, igen, de úgy tűnik alaposabb, mélyebb elemzést nem bír el felületes gondolkodásunk. Miért nem rejtőzhet el Isten? Mert nem értelmezhető Isten tekintetében a rejtőzködésre irányuló akarat. Miért? Mert értelmetlen, és egyben lehetetlen. Azért lehetetlen, mert abban a világban, amit Isten teremtett minden Istenből van, minden Isten keze nyomáról tanúskodik. Ha Isten nem volna a virágban, a bálnában, az emberben, a székben, vagy a monitorban, akkor egyik sem élne, egyik élete sem lehetne lehetséges, illetve az ember nem tapasztalhatná még az egyébként élettelennek tűnőt sem.

Mi bennünk és a többi teremtményben a közös, az isteni? A folyamatos, pillanatra sem szűnő, megállíthatatlan változás. Ez az, ami munkál a földben, a vízben, a szélben, a tűzben, a természeti lényekben, sejtjeinkben és mindezek egymáshoz fűződő viszonyában. Az egész világunkat egy láthatatlan gordiuszi csomóként írhatjuk le, amiben minden mindennel összefügg, és semmi sem állhat meg egy pillanatra sem. Nem állhat meg az idő, nem állhat meg a mozgás, mert nem áll a mindezek mögötti erő sem. Ez maga a változás. Ez maga Isten. Ugyanakkor, épp ez a változás teszi elviselhetővé (és ez is fedi el) ezt az elementáris erőt, Istent.

A változás irányulását az ember akár önmaga is alakíthatja, még ha néha csekély mértékben is. Ha nem volna változás a világban, az ember sohasem rendelkezhetne döntési lehetőséggel, nem volna szabad akarata. Az állat például nem alakíthatja a benne és a világában zajló folyamatos változás irányulását, mert nincs meg az értelme hozzá, nincs szabad akarata. A növényekben, az állatokban csak az ösztönök munkálnak; életük csupán ennyi: kerülni a fájdalmast, minél tovább élni a fájdalmatlant. Mindezt ösztönösen teszik... Ugyanakkor minden növény, állat és maga a természet ösztönös, állandó változása nagyon jól példázza értő szemünk számára, hogy mi emberek is ugyanígy élünk néha. Sőt, előfordul, hogy az egész életünk olyanná válik, mint az állatoké, ami fáj kerüljük, ami kellemes keressük. Az állatnak nincs semmije, azt éli fel, amit kap. Feléli az ételét, feléli az életét, azonban tudatosan átélni, megérteni nem tudja. Erre csakis az ember képes.

Értelmünk az, ami segít megpillantani önmagunk és a világ szakadatlan változását. Segít feltárni, hogy a pacalpörköltünk íze, a húsz éves vörösborunk bársonyos színe, de még a luxuslakásunk, luxusautónk kényelme sem ad megoldást létünk végső értelmével kapcsolatosan feltett kérdéseinkre. Ezeket birtokolva, de értelem vezette éberség nélkül megélve éppen úgy fogunk meghalni, mint az állatok: tudatlanságban, elesetten, támasz nélkül, ráadásul félelemmel telve. De nem csak halálunkkor, hanem betegségeinkkor, csalódásainkkor is úrrá lesz rajtunk a változásnak az a része, amit nem mi irányítunk. Azt hisszük mindig legyűrhetjük. Egy darabig sikerülhet is. De ettől még a változás zajlik megállíthatatlanul. Amikor megbetegszünk, megöregszünk, nem vagyunk képesek kikerülni a változás szenvedés oldalát, bár mindent megteszünk annak érdekében, hogy a változás „árnyoldalának tartott” betegség és öregség bennünk szenvedésként jelentkező érzését enyhítsük. Talán e miatt van, hogy amikor felhőtlenül boldogok vagyunk, inkább elfordítjuk a tekintetünk, vagy becsukjuk a szemünket egy szenvedő ember láttán. Ha nagyon alaposan végiggondoljuk, rádöbbenünk, hogy átvitt értelemben ugyanígy cselekszünk, amikor a saját jólétünk mellett megfeledkezünk arról, hogy bizony az életünk egy része természetes körülmények közt szenvedésteli a ránk ható és bennünk munkáló változás miatt. Voltaképp nincs semmi, ami megmenthetne ezektől. Csak azért menekülünk, mert nem vagyunk képesek elviselni a világ teljességét, amiben a szenvedés is jelen van. Ha nem figyelünk eléggé, lehet, most is azt tesszük…

Járjunk a gondolatmenetünk végére! A keresztény teológia szerinti teremtés egy időbe vetett folyamat volt, hiszen a teremtés első pillanatától van idő a világunkban. A teremtés aktusának a föld és az égbolt teremtése volt az eleje, majd volt közepe, aztán vége, mint azt olvashatjuk a Teremtés Könyvében. A Biblia szerinti teremtés folyamata hasonlatos egy tökéletesedési folyamathoz, aminek a végén ott áll a nagy mű, az Isten által Önmaga hasonlatosságára teremtett ember. De vegyük észre, hogy a világ ember előtt elkészült része szintén csakis Isten mintájára készülhetett, hisz nincs szó arról, hogy ezt Isten egy másik világról mintázta volna. Bizony, Isten épp úgy bent van az égboltból, virágokból, fűből, számítógépből, autóból, házból stb. álló természeti világunkban, mint a szabad akarattal rendelkező emberben. Ezek alapján joggal feltételezhetjük, Isten nem rejtőzködik, csak mi emberek keressük helytelenül. Mi a hiba? Nem önmagunkban keressük, hanem a világban, vagy épp egy másik emberben (pl.: szeretteinkben). Ez persze nem feltétlen jelent problémát, „ezekben” is felismerhetnénk az Isteni jelenlétet. Azonban úgy tűnik, sokkal nagyobb a tévedésünk lehetősége, ha nem önmagunkban keressük, hanem a rajtunk kívüli térben.

Milyen út vezet önmagunkhoz? Feltehetően mindenkinek más és más. Abban azonban egyek vagyunk, hogy mindannyian szeretnénk elkerülni az önmagunkkal való találkozás kellemetlenségeit, annak ellenére, hogy ez a „randevú” sok hasznos tapasztalatot is „rejt” számunkra. Sokan gondolják most azt, hogy – Én bizony vagyok olyan erős, hogy eljussak valós önmagamig. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű. Kik is vagyunk valójában? Bizony, ez egy hosszú folyamat, ami legkevesebb születésünktől idáig tartott. Amit mondtak rólunk, amit gondoltak rólunk (pl.: a szüleink, testvéreink, barátaink, rokonaink) olyanná formálódtunk. Egy olyan mesevilágban élünk, aminek mi vagyunk a főszereplői. Miért ne lehetnénk mi magunk a mesélő is, aki kívülről szemléli az eseményeket? Lehetünk bizony, csak előbb fel kell ismernünk, hogy kik is vagyunk valójában.
Miért nem látjuk magunkat helyesen, mint arra Pál apostol is utal? Azt gondolom, azért, mert a pszichénk (értelem, érzelem, akarat hármassága) minden pillanatunkban teremtő istent játszik. Kiszínezzük a világunkat, hogy még élvezhetőbb legyen, csupán azért, nehogy önmagunk megismerése felé forduljunk. Teremtünk bármit, csak nehogy a „teremtő” felé kelljen fordulnunk. Legyünk pontosak!!! Hozzá-teremtés ez inkább, mintsem szó szerinti teremtés, bár sokan szeretnének ebben hinni... Hozzá gondoljuk (hozzá-teremtjük) pl. az alváshoz, hogy pihentet, pedig ez nincs mindig így, hisz egy rémálmunk mindennek mondható csak éppen pihentetőnek nem. Hozzáteremtjük a gyermekünk fogalmához azt a gondolatot, hogy kedves és aranyos, pedig előfordulhat, hogy húsz év múlva összeveszik velünk és elhagy minket. Ugyanígy ragasztjuk rá a „címkéket” mindenre: a könyvre azt, hogy izgalmas, a macskára, hogy kedvesen dorombol, az autóra, hogy gyors és kényelmes stb. Pedig a könyv csupán szavak összessége, a macska csak dorombol, az autó pedig csak autó, csupán valamilyen más autóhoz viszonyított relációjában tűnik gyorsnak. Valójában az „érdekes”, a „kedves”, a „gyors és kényelmes” csupán az aktuális helyzetünkben igaz, ezeket a jelzőket indíttatásainktól, hajlamainktól függő módon rendeljük hozzá a tárgyainkhoz, más személyekhez és önmagunkhoz is. Ahhoz, hogy jól érezzük magunkat a világunkban folyamatosan hozzá-teremtünk, kiszínezünk.
A világunk kiszínezése fejleszti elménket, és bizony ez az elme ami kiszínez, ez az, ami egyszer ráébredhet arra, hogy valójában az általunk kiszínezetlenül hagyott a legszínesebb. Csak az elme képes önmagát elcsendesíteni, hogy – mint mondani szokás – felismerhessük a hétköznapok zajában is Isten hangját. Az elménk állítja meg önmaga automatizmusát a meditációban, de ez az elme fordul imájában Isten felé is. Helyesen értelmezve szellemi útját, mindezt azért teszi, hogy önmaga hamis képét feladja. Ahol pedig nincs jelen a hamis énképünk, vagy az általa kiszínezett világ, ott Isten van. Kérdezhetnénk most, hogy felismerhető-e ekkor Isten. Meg kell értenünk, hogy amíg ez nem történik meg, addig ott van valamennyi a hamis énképünkből. Hiába nem látjuk, hiába nem vesszük észre, attól még ott van. A bizonyíték erre, hogy nem látunk semmi olyat, ami isteni, vagy csak a jó dolgokban látjuk az istenit. A Buddhai felébredés állapotában nincs elmeműködés, csak elmeműködés nélküli átélés, egy élmény, ami megmutatja, hogy a bennünk lévő Isteni részünk (a Szellem) és az Isten egyek. Az elme ezt már nem tudja feldolgozni, mert ezen nincs semmi feldolgoznivaló. Bizony, innét nézve megkérdőjeleződik sok, az intellektust előtérbe helyező „szellemi út”, de azok is, amik a tudatlanság ragacsos masszájával próbálják összekenni a valóságot, leegyszerűsítve ezzel Istent, embert, vallást, hitet. Nézzünk egy példát…

Manapság előszeretettel beszélünk élményeinkről, amik bennünk és másban is a szeretet határtalan érzését váltja ki. Mindegyikőnket a sírás fojtogat egy megindító történet hallatán. Sokan mondják, bizony, ez az egyetlen út létezik, a szeretet útja! De tudjuk-e mi a szeretet? Elfogadás, együttérzés, ölelés, önfeláldozás? (Bár kimondhatatlan, megfogalmazhatatlan, mégis mindannyian tudjuk.) Fontosak ezek a történetek, mert úgy tűnik, kezdjük elfeledni, hogy ezek is mi vagyunk. Érző szívű emberek vagyunk. Éreznünk kell a másikat, a másik baját, örömét, de éppen így a magunkét is. Azonban mintha elfelednénk, hogy az élet körforgásában a másik oldalunk is részt vesz. Haragszunk, gyűlölünk, majd később bűntudatunk van, mert mintha csak a szeretet lenne az egyedüli, amit üdvözítőnek tartunk. Miért gondoljuk, hogy az érzelemvilágunk akkor üdvözítő, ha csak a szeretet kap bent helyet? Nos, az érzelmi életünk lehetőségei is Istenből vannak. A szeretet, a harag, az együttérzés, és a gyűlölet is… Bárhogyan is érzünk, az Isten érzése is egyben.
Miért gondoljuk, hogy Istenben nincs teljesség és csak a szeretet van bent? A teljességben, Istenben, minden érzelem, minden gondolat benne van, akár még az Isten tagadása is. A szabad akarata által lehetséges az embernek, hogy higgyen, haragudjon, szeressen, vagy épp cselekedjen bármit is. Az ember kiváltsága, hogy megkülönböztetheti a valódi szeretetet (ami érdekek, korlátok nélküli), az állati szeretettől. Erre az állatok nem képesek. Csak a gazdájukat és a számukra kedves embereket, élményeket „szeretik”.
Amikor Isten közelségét érezzük magunkban, akkor minden körülöttünk lévő dolog, (legyen az élőlény, vagy éppen tárgy) azonosságát érezzük Istennel. Nem tudunk és nem is lehet különbséget tenni, hogy mi Istenből való és mi nem. Ekkor már nem csak a hozzánk közelállók irányába érzünk szeretetet, (ami inkább úgy fejezhető ki, hogy azonosság érzés Istennel). Ennek ellentettje a félelem, ami az Istentől elválasztottság érzéséből gyökeredzik. Ennek már csak egy pszichés kísérő jelensége a harag, a gyűlölet. Amikor egy másik emberre haragszunk, csupán az történik bennünk, hogy a másikban vesszük észre azon tulajdonságunk mintáját, ami miatt elszakítottnak érezzük magunkat Istentől, (önmagunk középpontjától). Valójában önmagunkra vagyunk dühösek, mert nem vagyunk a középpontunkban, nem vagyunk azonosságban a bennünk lévő Szellemmel.

Mit is szeretünk a hétköznapi életünkben? A megindító pillanatokat, filmeket, történeteket, amik eszünkbe juttatják gyermekkorunkat, vagy bármit, ami kellemes volt számunkra. Sírunk, mert megrendít a filmbéli történet, átöleljük a kedvesünket, a gyermekünket, szüleinket. De senki sem sírdogál azon, hogy reggel óta mostanig a százharminckettedik levél hullott le a ház előtti fáról, és senki sem öleli át a villanyoszlopot könnyes szemmel, mert könnyebbé teszi az életünket! Hogy is van ez? Nos, amikor a teljes azonosság állapotában a középpontunkban vagyunk, a szeretetünk (amiről itt már nem lehet azt mondani, hogy szeretet, csak azt, hogy azonosság-érzés) mindennel kapcsolatosan egyforma. Nincs benn kitüntetett hely, csak ha tudatosan ki akarunk emelni valamit. Ez ahhoz hasonlatos, mint amikor a kincseskamrában a hatalmas kupacban álló aranytárgyak közül kiemel egyet a kincstárnok. Mindegyik gyönyörű, de egyet mégis alaposabban szemügyre vesz és elcsodálkozik a szépségén és értékén, úgy, hogy mindeközben egy pillanatra sem hiszi azt, hogy az a tulajdona volna. Így helyes: az övé, mert fogja és nézi, de mégsem az övé, mert tudja, ha elvesz egyet, megszűnik kincstárnoknak lenni (rablóvá válik), csupán egy lesz a sok közül, (aki rabolja a világ kincseit), akinek kell valami a kincseskamrából (ráadásul mindig más [autó, ház, egészség, beavatás]), aki magáévá szeretné tudni a kincseskamra egy részét. Persze ez nem jelenti azt, hogy le kellene mondanunk ezekről, inkább látnunk bennük a kegyelmet, azt, hogy megtapasztalhatjuk ezeket.

Ássunk mélyebbre önmagunkban! Gondoljuk végig, hogy a legmegindítóbb történeteink a gyermekeinkkel, szüleinkkel, szerelmünkkel kapcsolatosan jut az eszünkbe. Ezek mind lehetnek állati (eltulajdonító) szeretetformák, ha az előbbieket nem tartjuk szem előtt. A világmindenség elgondolhatatlan időspektrumában kb. hatvan évig élünk együtt a közvetlen szeretteinkkel, mégis örökre szeretnénk kisajátítani magunknak Őket. Ha nem tudhatjuk Őket a magunkénak valamilyen szinten, akkor nem is igazán tudunk szeretni. Nos, épp így szeretnek az állatok is. Néha bizony pont olyanok vagyunk, mint az állatok… Még a szeretetben is… Sajnos az Isten irántiban is…

Ha elgondolkodunk az előbbieken, akkor gyorsan és könnyedén beláthatjuk, hogy a pszichénk ilyenkor az állati psziché szintjén működik. Ami kedves és jó nekünk, azt szeretjük, illetve, szeretnénk magunkba olvasztani, szeretnénk, ha ettől fogva elválaszthatatlanok lennénk örökre. Ebben az esetben érezzük az azonosságot. Ám semmi azonosat nem találunk magunkban a kellemetlen ismerősünkkel, vagy egy haragosunkkal, vagy azzal, aki meg akarja nekünk mondani, mit is tegyünk. Elhatárolódunk ezektől az embertípusoktól, mert félünk tőlük. Valójában csak egy hibánkra mutatnak rá: tévedtünk bizonyos dolgokkal kapcsolatosan, (mindannak ellenére, hogy milyen kitartóan hittünk bennük). Egyáltalán nem baj, hogy egy ilyen felismerési pillanatban összeomlik az (akár) egy életen keresztül felépítgetett és féltve őrzött hamis énképünk. Megsemmisül az állati énünk egy része. Csakhogy, eddig el kell jutnunk. Elgondolkodtató, hogy hol vagyunk a középpontunktól, a Szellemtől, Istentől, amikor csak a saját kellemes emlékünk indít meg mélyen, és mindeközben még azt is gondoljuk, hogy „ez az igazi szeretet”???

Ez az az önmeghamisító tudati mozzanatunk, amit keleten oly régen észrevettek önmagukban az emberek. Nem csoda, ha az európai ember számára úgy tűnik, az értelmet fontosabbnak találták keleten a hitnél, vagy az előbb kifejtett „állati” szeretetnél. Ha nincs bennünk értelem, elveszik az önkontroll. Rendre elkövetjük az előbb említett hibákat, sőt a spirituális életünkben is tévedünk, amikor más útját túlzottan tiszteljük és szent embernek tartottak példáján felbuzdulva más útját járjuk, ahelyett, hogy önmagunkét keresnénk. Legtöbbször lemásolunk egy utat, amiről valójában nem tudjuk, és nem is akarjuk tudni, hogy milyen hatalmas benső küzdelmekkel volt tele. Csak a küzdelem eredményét, a magasan fénylő embert látjuk. Ez kell nekünk, persze az oda vezető szenvedés, gyötrelem, magány és elhagyatottság már senkit sem érdekel. Ezek az utak hamisak, úgy hívom őket: fény-másoló utak. Az eredmény bármilyen szépen csillogjon is, mégsem az eredeti, mégsem a miénk.