Buddha szövőszéke II.

Az első rész után sok kérdés vetődhet fel bennünk. Az egészséges pszichéjű ember, (ha a megvilágosodásra való törekvést egészségesnek fogadjuk el) általában nem képes az utolsó lépést megtenni. Átvitt értelemben az (örök) élet reményébe kapaszkodunk utolsó szalmaszálként. Emiatt tart épp eddig a praxis, általában itt állunk meg. Vajon észrevesszük-e, hogy megálltunk? Hogy bújtatjuk ezt a megállást? Egyszerűen nem veszzük észre, hogy aki képes önmagát feladni, aki képes meditálni az ürességben, aki képes eggyé válni Istennel annak még mindig van támasza, viszonylata, hiszen tudja, hogy van feladás, van üresség, és van Isten. Szemet hunyunk a felett, hogy a végső igazság lett a viszonylatunk önmagunk igazolásához.

Ki tudja ezeket is „feladni”?
Talán...
Aki megérti, hogy nem akkor lesz "halott", ha ezen a ponton átlép, hanem éppen hogy most az. Összeáll a kép, és rájövünk, hogy illúzióba kapaszkodunk. A végső valóságba nem kell kapaszkodnunk, az mindig ott van. Rádöbbenünk, hogy bármennyire is paradox, de azzal tartjuk fent az illúziót, hogy hiszünk a végső valóságban és az utolsó megteendő lépésben, az oda vezető útban. Elengedhetjük az utolsónak hitt szalmaszálat is. Ez egy megértés, a valóság természetének helyes belátása. Ha a tapasztalás egy aspektusával illusztrálom ezt, akkor kiderül, hogy a látás önmagától van, és nem kell hozzá a látás akarata. Ugyanazt látom, de szabadon.
Az az ember is helyes belátásra ébred, aki onnét közelít, hogy ez az utolsó lépés (a psziché halála) csak akkor lehetséges, ha ezt megelőzően volt már legalább egy pillanatra „halott”. Ettől a belátástól tárulnak fel életének ilyen pillanatairól „eldugott” emlékei. Ezeken elmélkedni olyan, mintha beülnénk egy mosógépbe.
Jó úton jár az is, aki elfogadja a Buddha utáni buddhista iskolák tanításait, miszerint, egész addig nem élünk igazán, míg fel nem vállaljuk az ismeretlent. Addig voltaképpen egy illúziót dédelgetünk önmagunkról és a világról, az ismeretlenről. Aztán kiderül, az ismeretlenben is ugyanaz van, mint az illúzióban. Ami kiderül még, az az, hogy nem is láttuk soha másként.
A monoteista vallások hívői sem tévednek, mert tudják, hogy a test, lélek, szellem struktúrából logikusan következik, hogy a psziché halálakor a Szellem ébred tudatára az emberben. Így mondja Pál is a Bibliában.