Buddha szövőszéke I.

A hétköznapok öröme, bánata, de akár még a fizikai mozgás is mind az ürességből nyeri létét. Úgy mondjuk: az üresség forma, a forma üresség. A test-lélek-szellem felfogásban a buddhista ürességet a Szellem fedi le, azaz a Keresztény Isten fogalom.

Ezek a fogalmak a teljességet próbálják jelezni felénk, azt, hogy bármennyire is biztosak vagyunk önmagunkban, vagy másokban (általában önmagunk értékeiben és mások tévedésében) mindettől függetlenül mindenben sokkal több van, mint ami megragadható belőle.

Kicsit leegyszerűsítve, például az üresség fogalma az általunk a világból kiragadott dolgok látásmódjának téves voltára figyelmeztet. Bár kijelentő módban olvassuk azt, hogy „üresség”, nekem ez inkább egy kérdés.

Üresség. Ilyen egyszerű, és épp ezért könnyedén félreérthető szóval hívja fel figyelmünket a buddhista filozófia a legkedvesebb, automatizmussá fejlődött szórakozásunkra, miszerint, anélkül merítjük fixáló oldatba az önmagunkról és a világról alkotott belső képünket, hogy ténylegesen fényképeztünk volna. A képen valójában nincs rajt amit mi látunk bele. A buddhista filozófia kicsit nyakatekerten azt mondja: a kép üres, és úgy érti, hogy üres a valódi kép tartalmának tekintetében, nem az van rajt. Hogy is lehetne, hiszen azt még le sem fényképeztünk, nem is láttuk. Az általunk készített kép a valódihoz képest csupán illúzió. Nagyon fontos, hogy: „ehhez képest”! Ez az „ehhez képest” kifejezés a fixáció pillanata. A teljesből, a valóságból kiragadunk egy pillanatot, kiragadunk tulajdonságokat, és ezeket próbáljuk fixálni, maradandóvá tenni. Ki fixál és miért? Az énünk, a személyiségünk, a pszichénk, az egónk. Sokféle kifejezést használhatunk, mindannyian értjük. „Én magam” válogatom ki a teljesből a számomra támaszként használhatót és azt is, amire nem akarok támaszkodni; amit szeretek, és amit utálok. Ebből áll az „én magam”. Ehhez kötődöm, ez vagyok, ennek hiszem „én magam”.

Visszagondolva az előbbiekre, nagyon fontos észrevennünk, hogy a személyiség kialakulásának folyamatában milyen rendkívüli szerepet játszanak ezek a támaszok, amik valójában viszonyítási pontok. Sajnos kevesen említik, (ezért most mindenképpen tegyük meg), hogy a meditációs praxis, (egyáltalán: a szellemi élet) velejárójaként ezek a támaszok, viszonyítási pontok természetükből fakadóan feltárulnak. Legfőképpen gyermekkori emlékek formájában törnek fel a személyes tudattalanunkból. Ha kielemezzük őket mindig újabbak jönnek, és egy idő múlva megértjük, mik az énképünk fenntartásához szükséges fixációink, viszonyítási támpontjaink, ezekből hogyan épül fel a jelenlegi személyiségünk.

A meditációs praxis logikája adja magát: minden térképen van egyetlen kiemelt pont („én magam”) mellett még sok másik is, ami valójában a térkép, (a világhoz való viszonyunk) rajzolatát adja. A kitüntetett pontot a többihez képest azonosítjuk. Másként nem lehet. Ezután vegyünk el mindig egyet. Ez a szellemi út, a meditációs praxis nagyon fontos eleme, bár egyre nehezebb tőle a játékunk. Ha mind elfogyott, vegyük el a térkép koordináta rendszerét is. Ebben a pillanatban matematikailag ugyan még megvan a kitüntetett pont, (egy végtelen nagyságú üres papíron), de ez még saját maga számára is beazonosíthatatlan, elveszett. Az uralt folyamat a személyiségalkotó viszonyulásaink ellobbanásához, megértéshez, Önmegvalósításhoz, míg a megértetlensége-, vagy pszichés betegség folytán uralatlan folyamat öntörvényűséghez, újabb álarchoz, végül skizofréniához vezet.

Az utolsó támaszt akarattal letenni majdhogy nem lehet. Letenni a feladást, végül feladni a feladást is, valójában a személyiség, a psziché halálát jelenti. Ebben a pillanatban nem marad semmi, ami azt mondhatná: valami van. Egy pillanatra meghal a „van”. Buddha eddig ment el.